Én nem tudom ér-e egy nap két bejegyzést is írni.

De ma finoman szólva nem szakadok meg a melótól és azon kaptam magam, hogy az olimpiai hokimeccsekre fogadok a xybet-en, pedig annál hülyébb csak a szinkronúszáshoz vagyok.

Úgyhogy megírom inkább elhízásom történetét.

A hivatalos verzió

4,85-el születtem, tehát eleve térhátrányból indultam. Szüleim kiskoromban elváltak, csak én maradtam anyámnak, aki onnantól ösztönösen túletetett, hogy biztosan ne szenvedjek semmiben hiányt. Amikor kéthetenként apámnál voltam, ő is rátett egy lapáttal. Amikor vele nyaraltam, én voltam a legkisebb egység a vállalati üdülőben és mindenki nekem adta a sütijét. Én meg faltam, faltam, mindenki örömére.

Hét évesen már 45 kiló voltam, igaz jó magas is. A dolog mégsem fajult el mert elkezdtem vízilabdázni, ami 22 éves koromig karban tartotta a súlyomat. Ekkor azonban felhagytam az élsporttal mert jött a főiskola. A pólót másodosztályban folytattam, heti egy edzésre redukálva a testmozgást. A sok tanulás mellett észrevétlenül gyarapodni kezdtek a kilók, de nem olyan mértékben, hogy a vizuális riasztórendszerem ébresztőt fújjon.

A diploma után jött a katonaság ahol olyan kemény és nehéz dolgom volt, hogy az evésbe menekültem, oldandó a lelki megrázkódtatásokat.

Amikor 26 évesen dolgozni kezdtem 150 kiló lehettem, de a napi 12 óra munka és a 200 kg-os főnököm mellett nem tűntem soknak.

30 évesen megházasodtam, saját vállalkozást alapítottam és már 170 kilónál jártam. De továbbra is vízipólóztam, jól is ment, elbírtam a súlyomat. 180 kilónál jött az első gyerek, ekkortól időszakonként megcsináltam egy-egy éppen aktuális divat fogyókúrát, amik végképp felborították az anyagcserémet és mindig több jött vissza mint ami lement.

Innentől a jojó-effektus ártatlan áldozata vagyok, hiába álltunk át családilag a reform és bio szemléletű táplálkozásra, tovább híztam. Három éve átléptem a bűvös 200 kg-ot és hiába kezdtem el a heti egy-két póló edzés mellett minden reggel mozogni, szép lassan 230 kg-ig kúszott fel a mérleg nyelve. Bár ez csak tipp, mert a spéci mérlegem 220 kilóig van csak kalibrálva. 

Ez volt a hivatalos álláspont.

Ezzel szemben a valóság

4,85-el születtem, ez igaz, de 62 cm-el is. Óriásbébi voltam, de nem kövér. Szüleim kiskoromban tényleg elváltak és hét évesen valóban 45 kiló voltam, de ezt a súlyt a magasságomnak és a csontozatomnak köszönhettem, nem volt rajtam felesleg, pedig ettem rendesen.  Elkezdtem vízilabdázni, ami 22 éves koromig karban tartotta a súlyomat, néha ugyan egy-két hétre egy-egy pohár tejre kellett korlátoznom a vacsorát. 

Amikor felhagytam az élsporttal 120 kg voltam, 196 cm magas és nem volt rajtam tíz kilónál több felesleg. A főiskolán a sok tanulás helyett észrevétlenül sokat kezdtem inni és bulizni, rohadtul élveztem a szabadságot. Jöttek is a kilók, de ugye "a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfa dísz"

A diploma után jött a katonaság, ahol olyan kemény és nehéz volt a semmittevés, hogy az unalom miatt csak ettem és ettem. Mivel idősebb és erősebb voltam az "öreg" katonáknál, kopaszként sem volt gond tripla adagokat szerezni a konyháról.

Amikor 26 évesen dolgozni kezdtem 150 kiló lehettem, de a napi 12 óra munka és a 200 kg-os főnököm mellett nem tűntem soknak. Legalábbis ezzel nyugtattam magamat.

"30 évesen megházasodtam, saját vállalkozást alapítottam és már 170 kilónál jártam. De továbbra is vízipólóztam, jól is ment, elbírtam a súlyomat. 180 kilónál jött az első gyerek, ekkortól időszakonként megcsináltam egy-egy éppen aktuális divatos fogyókúrát, amik végképp felborították az anyagcserémet és mindig több jött vissza mint ami lement."

Igenám, de eszembe sem jutott hosszú távra tervezni a fogyással. Mert időközben a korai vörösboroskóla, feketecímkés cseresznye kombóról átváltottam a minőségi borra és az extra igényű házipálinkák élvezetére, melyekből egy komplett gasztrokulturális hobby kerekedett. Disznót vágtam, pálinkát főztem és borvidékeket látogattam végig a barátaimmal. Valamint ügyeltem rá, hogy minden héten egyszer alaposan elázzak és utána másnaposan végigzabáljam a hétvégét.

Ebbe csak az fért bele, hogy néha gyorsan megcsináljak egy kéthetes mayo-t. Vagy úgymond folyamatosan norbizzak, aminél nagyobb hülyeség nincs, mert délután háromig sörözhetsz, sőt este fröccsöt ihatsz a házikolbászhoz. Igaz, elvileg csak egyet, de ki tudja megállni ha már egyszer elkezdte? Persze nem is akartam, a cél az önámítás volt. Sikerült.

Ekkortájt egyszer felhívtam az egyik barátomat szombat dél körül, és megkérdeztem mit csinál. - Norbizok. - felelte, és ebből tudtam, hogy a kedvenc kocsmánk pultját támasztja és sört vedel.

210 kilósan megcsináltam még egymás után három kéthetes Mayo-t tavaszig, le is mentem 190 kilóra, de nyár végén már megint súlyomnál voltam, karácsonyra már ütöttem a 220 kg-ot.

Ekkor beláttam, hogy képtelen leszek újabb 3-4 mayo-ra. Viszont azt is tudtam, hogy imádok enni, sőt zabálni. Ugyan feleségem reform konyhát visz, de a teljeskiörlésű tönkölybúza tésztából se lehet megenni 4 tányérral, fél kiló zsírszegény reszelt sajttal, ha fogyni akarok.

De én nem akartam kevesebbet enni és inni. Hogy miért?

- Doktor Úr? Ha mától nem iszom többet, leteszem a cigit és vegetáriánus leszek, tovább fogok élni?

- Azt nem tudom. De hogy hosszabbnak fog tűnni, az kurvaélet.

Ezért inkább úgy döntöttem, hogy visszatérek az alapokhoz. Hiszen amikor élsportoló voltam, annyit ehettem amennyit akartam. Ezért elkezdtem szigorúan minden hétköznap reggel uszodába járni és leúszni 1.500 métert, eleinte mellen, aztán gyorson, év közepére olykor már a teljes távolságot pillangón.

(Most nyilván azt hiszed, hogy ez kamu, egy 220 kg-os ember járni is képtelen, nemhogy ennyit mozogni. Pedig igaz, már nincs okom hazudni. Mindig hozzáerősítettem magam a súlyomhoz. Az már más kérdés, hogy valójában fogyni akartam a testmozgással).

Szóval végigcsináltam így az évet. Maradtam 210-220 kg között, kicsi zsír le, kicsi izom fel. Az eredmény egy 196 cm-es, szélesvállú, pingpongasztal hátú, de ugyanakkor elképesztően kövér Ogre lett. Hollywoodban verhették a falba a fejüket a stúdióban, hogy miért költöttek el egy valag pénzt Shrek 3D-s animációjára amikor Magyarországon a valóságban is létezik egy ilyen lény.

Aztán az ünnepek alatt nem jártam úszni, január 4-én 230 kg-ot nyomtam, az utolsó ötletem is kudarcot vallott.

Se kedvem, se kitartásom nem volt belekezdeni megint egy (két, három, négy) mayo-ba és már tudtam, hogy úgyse használna. Azt is bevallottam magamnak, hogy önerőből nem fogok változtatni az étkezési szokásaimon. Így lyukadtam ki a gyomorgyűrűnél. Mely talán elég támaszt nyújthat leszámolnom a zsírdémon-nal úgy, hogy az nem jár teljes önfeladással. Hogy mit értenék önfeladás alatt, az a továbbiakban majd kiderül.