Túl vagyok az első szűkítésen.
Kilencre mentem, ijesztően sokan voltak mindenhol, azt hittem estig ott leszek. De aztán felgyorsultak az események és 10-kor már a röntgenben voltam. A dolog úgy zajlik, hogy egy injekciós tűvel megszúrják a tartályt a hasfalon keresztül. Aztán tűvel a hasadban be kell állni a röntgen mögé és meg kell inni egy pohárka kontraszt anyagot.
Nekem az első tű túl rövid volt, nem érték el vele a tartályt. Ezért a doki lényegében dárdát rántott és azzal rontott rám újra. Valójában közel sem volt ennyire szörnyű a dolog, tulajdonképpen nem is fájt. Persze ahogy álltam ott és vártam a szúrást, igyekeztem elvonatkoztatni a történésektől, és becsukott szemmel egy borkóstolóra képzeltem magam a badacsonyi hegyek között.
Az orvos meg ettől ijedt meg, hogy esetleg rosszul vagyok. Mondván, hogyha egy ekkora test rázuhan akkor végeszakad a gyomorgyűrű műtéteknek. Erre megkértem, hogy akkor olyan hosszú tűvel szúrjon meg ami hátul kijön és belemegy az ajtófélfába, mert akkor nem fogok tudni elesni. Szóval jól elszórakoztattuk egymást, de azért arra kínosan ügyeltünk, hogy a szúrás közben egyikünk se röhögjön.
No, beálltam a gép mögé, megittam a kontrasztfolyadékot és minden rendben volt, átment a gyűrűn, szűkítés kész. Ezután végre raboltam két privát percet Bende doktortól és megkérdeztem, hogy normális-e, hogy én az elmúlt két hétben lényegében nem fogytam semmit. (Ugyanis a reggeli hivatalos mázsálás szerint ez a helyzet, brühühü)
Meglepetésemre az a válasz érkezett, hogy igen, ez teljesen természetes. Általában a műtét után mindenki gyorsan ledob egy tízest, aztán az első szűkítésig megáll a súlycsökkenés. Egyrészt a szervezet védekezik, másrészt eddig teljesen nyitva volt a gyűrű. (Akkor ezért van az, hogy nekem már csak a kenyér lenyelése okozott gondot, semmi más)
Azt is elmondta, hogy lényegében most indul a folyamat és négyhetente tovább szűkítik a gyűrűt, amíg a kívánt testsúlyt el nem érem.
Ámen!